1. Bevezetés
Nagyon sokszor halljuk azt, hogy az egészségügy ingyenes, vagy az oktatás ingyenes és bizonyos állami juttatások alanyi jogon járnak, tehát lényegében ingyenesek. Az átlag szavazó szintje sajnos eddig terjed ki és nagyon szereti követelni azt, ami őt vélekedése szerint már pedig megilleti. A másik, egyébként tipikusan magyar viselkedési forma az, hogy ha meghallja a kétbites választópolgár, hogy új beruházás van készülőben – netán egy új útszakaszt, sportlétesítményt adnak át, és kikerekedett szemmel konstatálja, hogy ez nem ingyen volt, hanem tíz, vagy adott esetben százmilliárdokért épült, akkor hőzöngve kezd ordibálni a televízióval, hogy HÁT EZ IS A MI PÉNZÜNKBŐL VAN!
Szerintem mindannyian hallottuk már a fenti követelőző közhelyeket. Nyilván abba most jelen cikk nem fog részletesen belemenni és bővebben állást foglalni arról, hogy milyen elképesztő árajánlatokkal és kik nyerik a közbeszerzéseket és az állami beruházások kivitelezését ma Magyarországon. Ezen cikk inkább szeretné felnyitni az olvasó szemét azzal kapcsolatban, hogy nagyvonalakban hogyan is működik az állam, különös figyelemmel kísérve az állami transzfereket és a nagy ellátórendszerek működését.
2. Mégsincs ingyen?
Mint a cím is sugallja és minden alapvető ismeretekkel rendelkező ember tudja: SEMMI SINCS INGYEN, nagyon jól tudta ezt a neves (egyébként nem meglepően zsidó származású) Milton Friedman is, akinek szállóigévé vált „Nincs ingyenebéd” megfogalmazása mai napig benne van a nemzetközi köztudatban. Kicsit gazdaságibb szemlélettel fogalmazva: ha a keresleti oldal (tehát jelen példával élve az ebédért sorban állók tábora) azt észleli, hogy az ebéd ingyen van, akkor még százak és ezrek fognak csatlakozni ehhez a sorhoz – a modellt leegyszerűsítve: igazából végtelen magas lesz a kereslet az ingyenebédre. A kínálati oldal (tehát jelen példával élve az ebédet készítők tábora) látva azt, hogy a kereslet drasztikusan megnövekedett, elvileg kénytelen előállítani annyi ételt, amennyire a keresletnek szüksége van, hiszen így elégíti ki a sorban állók igényeit. De – csak elvileg.
Természetesen nincs olyan gazdasági entitás, amely ezt meg tudná tenni, hiszen végtelen magas keresletet kielégíteni nem lehet, de nem csak hogy nem lehet, nem is éri meg. Semmilyen szintű keresletet nem éri meg ingyen kielégíteni. De hát miért nem? Alapvető közgazdaságtani törvényszerűség az, hogy ami az egyik oldalnak bevétel, az a másik oldalnak kiadás (a költség vagy ráfordítás szavakat is lehetne ilyen egyszerű példánál használni). Gondoljunk csak bele: ha bemegyünk a boltba és veszünk 1 kiló kenyeret 250 Ft-ért, az nekünk 250 Ft költség, míg a boltnak 250 Ft bevétel. A bolt nem fogja nekünk ingyen odaadni a kenyeret, hiszen nem tudná fedezni saját költségeit a bevételeivel – ergo nem lenne nyereséges – nem tudná kifizetni az alkalmazottjait, a rezsiköltségeit, a bérleti díjakat, a szállítási költségeket és a többi. De a magánember példájával élve: ha egy ismerősünk kölcsön kér például egy nagyobb összeget, akkor el is várjuk, hogy visszakapjuk azt a pénzt, hiszen nekünk is szükségünk van rá.
A gazdasági tranzakciók alapja tehát az, hogy a vásárló kifizet pénzt egy adott termékért vagy szolgáltatásért, hiszen azzal a saját szükségletét elégíti ki – ezért a vásárlás tárgyát nagyobbra értékeli, mint az érte adott összeget, hiszen kiadta érte az adott összeget, hogy megvásárolhassa azt, lemondva arról, hogy az a pénz továbbra is a vagyonát képezze.
De akkor visszakanyarodva a bekezdés címéhez most már bizton állíthatjuk, hogy nem, semmi sincs ingyen. Minden terméket, vagy szolgáltatást elő kell állítani és úgy kell értékesíteni, hogy az előállítás költségeit, valamint az adminisztratív költségeket és egyéb felmerült költségeket fedezni tudja.
3. Az adók és az állam
Na de ha ezt megértettük, akkor azt is tudni véljük, hogy nem ingyenes sem az oktatás, sem az egészségügy, sem semmilyen ellátórendszer, szociális transzfer, vagy állami beruházás. De hát ki fizeti akkor ezeket? Természetesen közvetlenül az állam, közvetve nagyrészt az adófizetők. De hát hogy működik ez? Miért van erre szükség? Miért kell adót fizetni?
Az állam közgjogi jogviszonyban áll a természetes és jogi személyekkel. Ez azt jelenti, hogy mind az állampolgárnak (természetes személy), vagy gazdasági társaságoknak és egyéb szervezeteknek (jogi személy) kötelezettségei vannak az állam felé, ha tetszik nekik, ha nem. Az egyik ilyen kötelezettség az adófizetés. Főszabály szerint minden jövedelem adóköteles, tehát minden olyan pozitív irányú vagyonváltozás adóköteles, amelyet a fenti személyek realizálnak. Magánszemélyek esetén a munkabér, a nyereségek (nyeremények, kamatjövedelmek), stb. Társaságok esetén az éves jövedelem, vagy eredmény, a pénzügyi nyereségek, stb. Nyilván jövedelmet terhelő adók (SZJA, TAO), forgalmi adók (ÁFA), speciális cikkekre kivetett adók (illeték, jövedék), helyi adók (IPA) is léteznek, de az egyszerűség kedvéért most maradjunk a nyereséget terhelő adóknál.
A természetes személy, vagy jogi személy (továbbiakban: személy) befizeti ezeket az adókat az illetékes szerveknek (helyi adók esetén az önkormányzat, jelen esetben a jegyző, központi adók esetén az adóhatóság, jelen esetben NAV). Ezek az összegek bekerülnek a helyi, vagy központi költségvetésbe és az állam utána ezeket a pénzeket újraelosztja. Az állam tehát gazdasági szempontból egy redisztribúciós entitás, tehát beszedi a pénzt, majd azt újraosztja, vagy újraelosztja. Bizonyos adónemekből származó bevételeket csak bizonyos célra fordíthat: például a szociális hozzájárulási adót a társadalombiztosításra fordíthatja (egészségügy, nyugdíj, járadékok, vagy segélyek). Ezen keresztül tehát látható, hogy a személyek finanszírozzák az állam működését azzal, hogy adót fizetnek, az állam pedig elosztja ezeket a javakat, egyébként szigorú szabályok szerint a központi és helyi költségvetésekben.
4. De hát jól működik ez?
A válasz röviden az, hogy többnyire nem. Ez nem csak Magyarországon van így, hanem egyébként a keleti blokk államaiban többségében nagyon rossz gazda az állam, és rosszul is oszt újra. Figyeljük csak meg: horribilis összegeket fizetünk be a közösbe és az állami szolgáltatások mégis a legkonszolidáltabb kifejezéssel élve is kívánnivalót hagynak maguk után. Az állami egészségügyi rendszer körülményei és szolgáltatásai is kritikán aluliak, az állami oktatás színvonala egyre csak romlik – főleg olyan helyeken, ahol nincs meg a szakembergárda, vagy a kellő technológiai háttér, tehát a kisebb falvakban vagy kisvárosokban. A közlekedési infrastruktúra szintén gyenge, főleg a közutak minősége, nem beszélve az állandó késésben lévő tömegközlekedésről. Ennyi pénzt fizetünk be és mégis gyenge szolgáltatásokat kapunk vissza. Ilyenkor egyébként teljesen jogos a „kisember” felháborodása. Itt jön még a képbe az arcátlanul magas szintű és pofátlan korrupció, ami természetesen a fentiek előidézője részben.
Viszont a szociális transzferekről még nem esett szó. Ezek leegyszerűsítve állami juttatások, támogatások foglalnak magukba, amik vagy alanyi jogon járnak, vagy bizonyos feltételrendszernek való megfelelést követően juthat hozzá az illető. Ezek a teljesség igénye nélkül például az nyugdíj, az álláskeresési járadék, családi pótlék, GYED, GYES, CSOK és egyéb szociális támogatások. Nem meglepően ezeket is az adókból finanszírozza az állam, azaz az adót fizető személyek zsebéből osztja újra a költségvetés. Talán mindannyian egyetértünk abban – hacsak nem szélsőségeseb libertárius az ember – hogy ezen transzferek nagy része szükséges és minden modern államban jó, ha vannak. DE nem szabad elfelejteni azt, hogy egy társdalom csak addig képes ilyen mennyiségű és mértékű (Magyarországon egyébként különösen sok és nagyvonalú szociális transzfer van – igaz mindezt kimagasló adóterhek segítségével tudjuk csak finanszírozni) állami ellátást megengedni magának, hogyha újratermeli saját magát. Mit értek ez alatt?
Magyarország lakossága jelenlegi becslés szerint 9,7 millió fő körül mozog. Ezt a népességet 4,7 millió fő tartja el (a számadatok kerekítettek, de a forrás a KSH), ezt azt jelenti, hogy a népesség kevesebb, mint fele (pontosabban 48%-a) dolgozik és tartja el magát és a többieket. Ez egyébként hajmeresztőnek tűnik, de 10 éve a foglalkoztatási ráta több, mint 10%-kal kevesebb volt.
Az állami költségvetés terheit tehát ez a 48% viseli. De mivel elöregedő posztmodern társadalomban élünk, ezért egyre több nyugdíjas lesz, tehát egyre kevesebb foglalkoztatottnak kell eltartania egyre több nyugdíjast és természetesen az egyre kisebb létszámú kiskorúakat és a nem dolgozókat is. Nem csak az emberekről van szó, hanem az állami szolgáltatásokról: egészségügy, infrastruktúra, állami beruházások, stb. Ez a demográfiai katasztrófa mellett komoly állami ellátási katasztrófát is magában hordoz, ami valószínűleg már a mi életünkben is bekövetkezhet. Nyilván a kifejtett tények egyébként sok mindenki számára ismertek és egyértelműek. Teljesen egyértelműek, főleg a mindenkori magyar kormányok részére is, ennek ellenére nem csak hogy nem akarják megoldani, de még tetézik is a bajt, ráadásul nem is kis mértékben.
Példaként vegyük a nagy ellátórendszerek közül a nyugdíjrendszert, ami a legsérülékenyebb és a legrosszabb helyzetben lévő rendszer pont a fenti demográfiai okok miatt. Ennek ellenére évente legalább az inflációnak megfelelő nyugdíjemelés, nyugdíjprémiumok és 13. havi nyugdíjak kiosztására kerül sor. Nem arról beszélek, hogy sajnálni kell a nyugdíjasoktól ezeket a juttatásokat, sőt. De nem érzelmi alapon kell érvelnünk itt sem, mint ahogyan azt a liberális iskola szokta. Egyre kevesebb ember tart el egyre több nyugdíjast, amit erősen megdob az, hogy a nyugdíjakat minden évben emelik és prémiummal egészítik ki, és 13. havi pénzbeli ellátást is bevezetnek (vagyis inkább vissza), eközben a foglalkoztatottak fizetése nem emelkedik évente (sőt), nemhogy az inflációval kiigazítva, az átlag dolgozó nem kap 13. havi bért, de túl sok prémiumra sem számíthat. Ez azt jelenti, hogy nem csak, hogy egyre több a nyugdíjas, hanem egyre több ellátást is kell folyósítani nekik, de ezt a másik oldalon – az eltartó dolgozók oldalán nem követi hasonló mértékű emelés. Egyre kisebb bértömegből kell egyre több ellátást kifizetni. A vak is látja, hogy ez már középtávon is erősen kétséges, hosszú távon viszont tarthatatlan.
De a kormányok mégis ezt csinálják. Miért? A válasz egyszerű: szavazatmaximalizálás. A demokratikus rendszerek velejárója az, hogy a politikai pártok, főleg nyilván a hatalmon lévők, a hatalmuk nagy részét a szavazatok megszerzésére fordítják minden áron. Nem szükséges hosszú távon gondolkodniuk: 15-20 év múlva bekövetkező katasztrófát majd kezelje az, aki akkor lesz hatalmon, mellesleg hol lesz a mai politikai elit 15-20 év múlva? Valószínűleg jól őrzött villákban lakik, vagy éppen egy karibi szigeten koktélt szürcsölget. A hosszú távú gondolkodás álcájával tüneti kezeléseket hajtanak végre a megnevezett ellátórendszereken, de még azokat is sikertelenül. A nyugdíjasokat azonban könnyű megnyerni: a nyugdíjemelés ígéretével már meg a zsebben vannak. Az az oldal pedig több nyugdíjast nyer meg, amelyik nagyobbat ígér. De mint tudjuk az az igazán szegény, aki még ígérni sem tud – főleg ha politikus az illető. A nyugdíjasokat megnyerve – akik a legnagyobb homogén szavazótábort jelentik, nem csak Magyarországon (2,5 millió emberről beszélünk), hanem igazából minden nyugati társadalomban – választásokat lehet nyerni nagyon egyszerűen. Sőt, igazából csak önmagában a nyugdíjasok megnyerésével lehet választást nyerni, ráadásul igencsak meggyőző többséggel, főleg ha a részvétel – főleg a fiatalok és a középosztály távolmaradásával meglehetősen alacsony.
A gazdaság működése ennél is jóval bonyolultabb a valóságban, azonban – mint jó közgazdász – modelleztem és egyszerűsítettem sok helyen. Az alapvető összefüggések azonban innen is látszanak. A cikk folytatódni fog a későbbiekben, még pedig azzal, hogy ismertetjük az általunk kínált megoldásokat is a fenti problémákra.
Zöldinges.net – Szalontai Ákos
